Ötödik

Nyögve kiköptem egy adag vért. A szemem be volt kötve, és csak halványan érzékeltem magam körül a dolgokat. A csuklóim a derekamnál egy székhez kötözték. Melltartó és hosszúszárú nadrág van rajtam. Halványan elmosolyodtam.

- Ha nem mondja meg, hogy miért csinálta ezeket a dolgokat, folytatjuk a kínzást.

A lassú, egyenletes beszéd alig ért el hozzám. Japánul beszélt a férfi, tokiói dialektussal. Nekem egy kicsit pattogós, de nem bánom.

- Nem értem, mit akar hallani – suttogtam. – Már mindent elmondtam.

- De nem eleget – hallatszott a sziszegés, majd letépték a szememről a kendőt.

Jó pár percig nem láttam semmit a fájdalomtól és a rám világító fénytől. Mikor aztán kitisztult a látásom, a következő látvány tárult a szemeim elé: egy asztal terült el előttem, annak túloldalán egy férfi ült, papírokkal a kezében. Az arcát nem láttam a szemembe tűző reflektortól. Az asztal hozzám eső szélén rengeteg kínzóeszköz terült el. Halkan nyögtem egyet. Van, amiről azt sem tudom, mire való...

- Nos, folytassuk ezt a kellemes beszélgetést – mormogta a férfi, és lapozott egyet a könyvben. – Azt mondja, nem tud semmiről. De ez nem igaz. Forrásaink közölték, hogy több portálon is közzé tette a gondolatait, amikben egyértelműen lázadásra szította a népet. Találkozókat szervezett le, tüntetéseket vezetett.

Igen, emlékszem, te rohadék, gondoltam magamban. Valakinek cselekednie kellett. Én csak segíteni akartam a kedvenc bandámat. Elkezdtek egy mozgalmat, és az első perctől kezdve benne voltam. Rengeteg dolgot csináltam, ez tény. De nem hiszem, hogy eljutott hozzájuk valaha is. Ártatlan időpocsékolás volt részemről. Főleg, mivel Magyarországon éltem.

De hogy a francba kerültem ide!? Fogalmam sincs. Valaki közvetíthetett a japánoknak, mert én aztán csak angolul közöltem dolgokat, és annak se volt semmi haszna.

- Szóval, miért? – kérdezte a férfi, mire felpillantottam. Nem feleltem. Miért... mert az igazságot akarom hallani. – Tudni akarja, hogy a kormányunk miért nem mond semmit?

Nem feleltem, csak halkan zihálva tűrtem a fájdalmat, amit a hátrakötött csuklóm okozott.

- Tudni akarja? – ismételte a férfi halkan. – Nos az igazság az, hogy a japán termőföldeket megfertőzte a sugárzó anyag, a vízben is benne van, a tengerben, az ételben, mindenben. Most elégedett?

Lassan megráztam a fejem. A férfi sóhajtott.

- Magának semmi sem elég... – A hangján éreztem, hogy mosolyog. – Hozzák be.

A másik pasas, aki az asztalnak dőlve állt, kiment, és pár perc múlva behozott egy másik férfit. Uralkodtam az arcizmaimon. Nem... nem lehet... miért... én azt hittem... azt olvastam, hogy szívrohamban meghalt egy hete...

- Hát igen... – mormogta kedélyesen a férfi, és széles kézmozdulatot tett. – Azt híreszteltük, hogy meghalt, de nem, már egy hete a vendégünk...

A férfi karjai szintén hátra voltak kötve. A haját leborotválták. A mellkasán megszámlálhatatlan seb volt. Nyöszörgött, mikor felnézett rám. A tekintete fájdalommal teli volt.

Shinya... mibe keveredtél...

- Természetesen a kedves barátai is itt vannak velünk – kuncogott a férfi. – Őket úgy állítottuk be, hogy visszavonultak a világtól... majd később elhíreszteljük, hogy öngyilkosok lettek, tehetetlenül szenvedve barátjuk halála miatt...

- Rohadék! – kiáltottam, és megpróbáltam előre lendülni, de képtelen voltam.

- Hohó – kuncogott. – Milyen hevesek lettünk hirtelen...

Biccentett, mire a pasas, aki eddig is kínzott, odalépett az asztalhoz. Levett róla egy sokágú korbácsot, aminek bőr végein apró kampók voltak. A hátam mögé lépett. Behunytam a szemem, tudtam, mi fog következni. A fájdalom olyan erős volt, hogy tüdőmben rekedt a levegő tőle. Shinya arca eltorzult a részvéttől.

- Hagyják abba – nyöszörögte.

Nem kaptam több ütést. Éreztem, hogy a húsom felszakad abban a pillanatban, ahogy a pasas elrántotta maga felé a korbácsot. Velőtrázóan felsikoltottam, teljes erőmet beleadtam. Az iszonyatos fájdalom végigcikázott a testemen. Vér csorgott le a hátul összekötött karjaimra.

A férfi előre hajolt, de még így sem látszott az arca. Nyöszörögve pillantottam fel rá. Gonoszan felkuncogott.

- Mind meg fogtok dögleni – suttogta, majd intett a másik pasasnak, aki elkapott a hajamnál fogva, és kirángatott a teremből.

Végighúzott egy sötét folyosón, majd kinyitott egy cellaajtót, és bedobott. Kinyitotta a bilincset a csuklómon, és bezárt. Visszament a kínzóterembe. Alig tudtam megmozdulni.

- Jól vagy? – suttogta valaki fölöttem.

Nyeltem egyet, és nagy nehezen feltoltam magam. Kaoruval néztem szembe, ő volt fölöttem. Neki is leborotválták a haját. Sziszegve kihúztam magam.

- Miért vagy itt? – kérdezte.

- Túl sokat aktívkodtam a saját országomban – feleltem csöndesen.

Nyelt egyet, és lehajtotta a fejét. A fal mentén megláttam Die-t és Kyót; Toshiya a kemény priccsen feküdt. Ő nem is volt magánál. Hason feküdt, a háta televolt friss sebekkel. A többieket is megkínozták. Ordítás szűrődött be a teremből. Shinya... odamáztam a rácshoz, és megnéztem a zárat.

- Lehetetlen – mondta Kaoru halkan.

- Semmi sem lehetetlen – feleltem, majd a zsebembe nyúltam a hajtűimért. Ezeket nem vették el. Mikor megéreztem őket, lehunytam a szemem. – Köszönöm, Istenem...

Visszafordultam a férfiak felé. Kaoru reménytelenül nézte a padlót, Kyo engem nézett, Die szintén.

- Ötlet? – kérdezte rekedten Die.

Megráztam a fejem. Jobb, ha nem mondom el. Ha beszélek, csak rossz lesz nekik is és azt nem akarom.

Nagyon furcsák leborotvált fejjel. Körülbelül egy óráig hallgattuk Shinya üvöltéseit. Libabőrös voltam; fáztam a melltartóban. A többiek nem szóltak semmit. Némán néztek rám, és én is némán néztem vissza rájuk. Toshiya nyöszörögve a másik oldalra fordította a fejét. Ha akciózni kezdünk... vele gond lesz... nem hiszem, hogy lábra tud állni.

Nem sokkal később Shinya is csatlakozott köreinkhez. A pasas behozta őt, és a földre dobta. Dühösen bámultam fel rá.

- Ne félj, nem sokára te is a kezeim közé kerülsz, kiscica – kuncogott, majd bezárta az ajtót.

Nem félek tőle... nem félek senkitől... amint elment, és bezárult mögötte a folyosó ajtaja is, odacsúsztam Shinyához.

- Shinya? – kérdeztem tőle halkan.

- Kibírom – suttogta erőtlenül.

Pár órával később visszajött a faszi értem. Beleültetett egy székbe. A pasas, akinek nem láttam az arcát, kért, hogy viselkedjek rendesen és akkor nem szíjaznak le. Némán ültem a helyemen. Tudtam, hogy meg fognak ölni, de nem voltam hajlandó reménytelenségbe süllyedni. Akár még ki is törhetünk innen. Akár még sikerülhet is túlélni ezt az egészet.

Behozták Kyót. Japánul magyarázott valamit, de nem figyeltem rá. Egy másik székbe szíjazták. Az a szék másmilyen volt, mint amiben én ültem; belecsavarozták a padlóba. Még hozzá se nyúltak Kyóhoz, de ő már zihált. Minek hozták be, mit keres itt...

- Nos – érintette össze az ujjait az asztalra könyökölve a férfi. – Ők öten már visszavonultak, de maga még nem.

Aki kínzott, mellém lépett, és a vállamra tette a kezét. Ösztönösen megrándultam, amit az asztalnál ülő férfi kuncogással vett tudomásul. Kyo némán nézett engem, homlokán gyöngyözött az izzadtság.

- Nem kellett volna hergelnie az embereket – mondta halkan, kedélyesen a férfi. Szófosásban szenved. Esküszöm, ha sikerül innen szabadulni, lassan fogom megölni. Tisztában vagyok vele, hogy nem jutunk ki másképp, csak ha gyilkolunk. Muszáj. Nincs más választásunk. – És azokat sem, akik nem is emberek.

Ezt hogy érti? Értetlenül néztem rá, mire rágyújtott egy szál cigarettára.

- Tudja... – mormogta halkan. – Nem tudom, hogyan volt képes rá, de Fukushimát pár napja elárasztották a földönkívüliek.

Micsoda baromság ez... miről hadovál össze-vissza... értetlenül néztem magam elé.

- Nagy, nyúlánk, zöld lények, fekete, hatalmas szemmel, vékony, pókszerű ujjakkal – suttogta. – Valamiért idejöttek. Az a valami a maguk mesterkedése volt. Képesek voltak megérteni, miről szónokoltak heteken keresztül.

Elém csúsztatott pár fényképet. Megszemléztem őket.

- Most magukat keresik – mormogta a férfi. – Telepátiával kommunikálnak, így tudom. Beszéltem velük.

Nem tudják őket fenntartani, ugye?... Ugye nem... még földönkívüliek keze közt is szívesebben lennék, mint itt, a halálszobában...

Baromság. Nem léteznek ilyen lények. Össze akar zavarni.

- Éppen ezért – folytatta suttogva, kegyetlen kéjjel a hangjában. – Arra a következtetésre jutottam, hogy üzennie kell nekik. De előbb meg kell bizonyosodnom arról, hogy tényleg azt fogja mondani, amit én elvárok. – Beiktatott egy iszonyatosan gonosz kacajt. Kyo már nem zihált, egyenesen nyöszörgött. Lassan körvonalazódott az agyamban a gondolat, hogy ő mit is keres itt. De nem akartam gondolkozni. Nem szabad... nem... – Yan-san – intett a férfinak, aki eddig mellettem állt.

A férfi ellépett tőlem, és az asztalon elterülő kínzóeszközökhöz lépett. Az egész testemet leverte a hideg verejték. Engem nem szíjaztak ki, gondoltam magamban. Nem szíjaztak a székhez... az egyetlen ember, aki tehet valamit ez ellen a rémálom ellen, az én vagyok.

Azt írtam a portálokon, hogy az embereknek egy hős kell, aki a kezébe veszi az irányítást, és megmondja, mi rossz, mit kéne tenni az egész ellen. De nem volt igazam. A hősnek cselekednie kell. Az alkalom szüli a hőst, és most úgy alakult, hogy én lettem az. Nem szívesen vállaltam ezt a szerepet magamra, de muszáj...

Különben mind itt döglünk meg.

Nyeltem egyet, és vártam, mi fog történni. Yan kiválasztott egy vastag, a végén kampós tűt, és odalépett Kyóhoz.

- Csak semmi hirtelen mozdulat, vagy véletlenül mélyebbre vágok, mint szeretnék – kuncogott Yan, majd hátratolta Kyo fejét, és hozzáerősítette a szék fejtámlájához egy szíjjal. Mélyebbre vág... mi a fenére gondolt? A tenyerem izzadt, a gyomrom remegett, nem mertem odanézni. Az asztal túloldalán ülő férfi kuncogott. Kyo már nem is nyöszörgött, egyenesen üvöltött félelmében. – Hiába csukod be a szemed, a szemhéj nem véd meg attól, ami következni fog. Végy búcsút a jobb szemedtől... – súgta Yan, és mielőtt bármit is tehettem volna, a kampós tűt belevájta a férfi szemébe.

Az üvöltés iszonyatos volt. Halálsikolynak is beillett. A testem nem bírta tovább a stresszt. Megugrott adrenalinszintemtől egy pillanat alatt felpattantam – Yan háttal volt nekem – és lekaptam egy termetes kést az asztalról. Yan rántott egyet a kezével, mire Kyóval együtt az egész szék megremegett, a sikoly még fülsiketítőbb lett, és tudtam, késő. Yan felém fordult, mire én azonnal döftem. A torkán ment be és jött ki a kés. A másodperc törtrésze alatt oldalra rántottam, el a szék közeléből, de nem mertem ránézni az énekesre. Az asztal túloldalán a férfi megdermedve ült. Felborítottam az asztalt, és elkaptam a nyakát. Vékony, törékeny férfi volt.

- Maga rohadék – sziszegtem dühösen az arcába. Észre sem vettem, hogy Yan fröcsögő vére szinte teljesen beborított. – Maga rohadt szemét...

A nyakánál fogva odarángattam a még mindig szenvedő Kyóhoz.

- Azonnal oldozza el! – kiáltottam, a késsel a nyakán ejtve apró vágást. Megtette. Kyo szinte kizuhant a székből. Aggódtam érte, de most fontosabb dolgom volt. Belenyomtam a férfit a székbe, és leszíjaztam. – Rögtön jövök, drága – mosolyogtam fel rá. – Csak még van egy kis dolgom.

Kyo a fal szélébe húzódott, amíg ügyködtem. Mindkét kezét az arca jobb felére szorította. Odamentem hozzá, és a vállára simítottam a kezem. Nem foglalkozott velem. Még mindig ordít, de nem is csodálom. Odarohantam Yanhoz, leszedtem az övéről a kulcsokat, és visszamentem Kyóhoz.

- Menj vissza Kaoruékhoz... érted? Menj oda hozzájuk, add oda nekik a kulcsot. Nem sokára én is megyek – mondtam neki.

De előbb elintézem ezt a rohadékot...

- Nem megy... nem... látok... a fájdalomtól... – kiáltozott.

Hogyan nyugtassam meg? Letéptem hulláról a pólót, és odaadtam neki. Az arcához szorította. Nem láttam a sebet, de szinte biztos voltam benne, hogy nem látnám a szemét. Rémisztő látvány lehet. A vállára simítottam a kezemet, és próbáltam nyugtatni.

- Kijutunk innen... kijutunk, és elmegyünk messzire, ahol nem találnak ránk... – súgtam a fülébe. Kezd úrrá lenni a kínon, már inkább zokog. – Nem lesz semmi baj...

A férfi, akit a székbe szíjaztam, végignézte ezt. Már nem vigyorgott, kuncogott gúnyosan. Ezért mindkét szemét elveszti, és még egy apróságot, amire nem lesz szüksége, gondoltam. Súlyos árat fog fizetni azért, amit velünk tett. Az ő akaratából szenvedtünk mindannyian. Beugrott nekem Toshiya háta, Shinya elkínzott tekintete, és mindennél erősebben körvonalazódtak bennem tervem kivitelezésének pontjai.

Szenvedni fog a rohadék. Rengeteget.

Kyo megszorította a kezébe nyomott kulcsot, és lassan felállt. Segítettem neki.

- Jól vagyok – nyöszörögte. Ebben én erősen kételkedtem, de nem álltam le vele vitatkozni. – Csak lassan fog menni...

- Nem baj – feleltem. – Időnk van.

Tengernyi, gondoltam, és rámosolyogtam a székben ülő férfira.

Miután Kyo kiment a folyosóra, becsuktam utána az ajtót. Visszaléptem a szíjas székhez, és a leborított kínzóeszközök között kezdtem válogatni. A férfi közben könyörgött, nyöszörgött, de engem nem hatott meg.

- Mi kell magának? Pénz? – zihálta, mikor látta, hogy egy görbe, rozsdás kést nézegetek. – Az van nekem rengeteg...

- Nem tud nekem annyi pénzt adni, hogy elfelejtsem, amit itt szenvedtünk el – feleltem, fel se nézve, majd tovább kutakodtam.

Találtam egy forrasztópákát. Ez tökéletes lesz. Kipróbáltam, elégedett voltam vele. Mosolyogva leültem a férfi combjaira.

- Választhat, hol kezdjem? – kérdeztem tőle. – Felül, vagy alul?

Rettegve nézett fel rám. Hagytam neki egy kis időt, amíg a homlokánál fogva a székhez szíjaztam.

- Kérem, ne bántson – nyöszörögte, mire felnevettem.

- Én is ezt kértem maguktól, és a szavaim süket fülekre találtak – feleltem foghegyről, majd bekapcsoltam a kis forrasztópákát. A férfi ordítani kezdett. – Hiába – súgtam. – Nos akkor egyszer fent, egyszer lent...

A jobb szeméhez közelítettem a vékony fémrudat, ami már kellően felforrósodott. Becsukta a szemét, mire felkuncogtam.

- Mit is mondott Yan-san az előbb? – kérdeztem halkan. – Ja igen, tudom már... „hiába csukod be a szemed, a szemhéj nem véd meg attól, ami következni fog...”

Végeztem a szemével, és nem foglalkoztam az ordításával. Mikor végeztem, lemásztam az öléből, és folytattam a játszadozást – csak most a lábai között.

- Most már nem olyan magabiztos, mi? – kuncogtam, majd folytattam.

Miután a forrasztópákával rendesen megkínoztam, visszatértem az arcához, és most a bal szemével végeztem. Most már folyamatosan ordított, pedig már nincs sok hátra. Elvettem a kést, amivel megöltem Yant, majd levágtam a megkínzott férfiasságát.

A következő percben elájult. Felemeltem a földről az asztalról leborult abroszt, amin a kínzóeszközök voltak, majd ráterítettem, és ott hagytam. A folyosóra érve láttam, hogy Kyo elájult. A többiek a cella rácsai előtt gubbasztottak, és mikor megláttak engem, csodálkozva néztek. Lehajoltam, elvettem Kyótól a kulcsokat, és kinyitottam a cellájuk ajtaját.

- Mi történt? – kérdezte Kaoru, de csak megráztam a fejem.

Mondhatni, megmenekültünk.