Harmadik

Die késő este ér vissza. Mivel a délután túlnyomó részét átaludtam, inkább este leszek fent, aminek nem igazán örülök. Idegesít a sötétség. Amint hallom, hogy elbúcsúzik Kyótól, lemegyek a lépcsőn.

- Hát te? Azt hittem, alszol – mondja Die, és lepakolja a rengeteg szatyrot, amit magával hozott.

- Egy ideig aludtam, igen – mormogom halkan, kissé mérgesen. Neheztelek Die-ra, amiért Kyóra bízott. Miért pont rá? Miért nem Kaorura? Vagy valamelyik másik barátjára? Mindegyikben jobban megbízok, mint a szőkében. – De meghallottam, hogy jössz.

Mosolyogva kezd el pakolgatni. No lám, ő nem mondja, hogy ne tegezzem! Barna, hosszú haja csillog a lámpafényben. Barna szemeit rám szegezi, majd a kezembe nyom egy zacskó puha valamit.

- Hoztam neked ruhát – mondja.

Nem akartam felesleges magyarázkodásba fogni, hogy „nem kellett volna”, elvégre az az egyetlen rongyom van, ami rajtam van, meg egy másik váltás ruha a szennyesben. Belenézek a szatyorba, de annyi ruha volt belegyömöszölve, hogy nem tudtam, pontosan mit is látok. Die a kezembe nyom még egy, majd még egy szatyrot.

- Szerintem jobb, ha odafönt nézed meg őket – kuncogja, majd a többi szatyorral a konyhába igyekszik.

- Köszönöm – motyogom hálásan, majd el is indulok az emeletre.

Kiöntöm a szatyrok tartalmát. Rengeteg női felsőt, fehérneműt és nadrágot meg miegyebet hozott. Honnan a fenéből tudta a méreteimet? Elgondolkozva állok meg a szoba közepén. Felpróbálok pár ruhát. Minden pontosan illik rám. Ez furcsa... mintha tudná, milyen ruhák kellenek nekem. Mindegyik tetszik, és mindegyik jó méretben is.

Lerobogok a lépcsőn, de az utolsó fokán megbotlok. Die éppen akkor akart feljönni, így a karjaiba esem. Nevetve tart meg.

- Lassan, nem üldöz senki – kuncogja, és a szemembe néz. – Mi az?

- Csak... azon tűnődtem... – kezdek bele, de rájövök, minden kimondott szó elég hülyén hangzana. Felnézek a barna, kedves szemekbe, amik még most is mosolyognak rám, majd elűzöm a gondolatot, hogy honnan tud rólam dolgokat. Nem érdekes. – Azon tűnődtem, mit szólnál, ha ma én főznék?

- Tudsz főzni? – kérdezi, majd felkuncog. – Egyáltalán nem szükséges. Hoztam pizzát.

Pizza... hirtelen azt sem tudtam, mi az.

*

Vacsora után az ágyamban fekszem, bámulom a plafont. Felvettem az egyik sötétzöld hálóinget, és nyakig betakarózva, kinyújtott karokkal és lábakkal fekszem. A függönyöket behúztam magam körül. Die hozott néhány sötétben világító, tekergethető csövet, amit aztán az ágyam fejrészéhez erősítettem. A zöld, kísérteties fény beragyogta intim kis szférám területét. Itt most semmi sem akadályozhat meg abban, hogy végiggondoljam ezt a napot...

Ez volt életem egyik legborzalmasabb napja. Nem azért, mert Kyo úgy viselkedett, ahogy, hanem mert megalázott. Megalázott, és még ki is röhögött. Kegyetlenül kiröhögött. Oké, nem volt szem- és fültanúja az egésznek, de mégis... ez azért mégiscsak...

Morogva fordulok a másik oldalamra, összegömbölyödöm, térdeim a mellemet nyomják, de nem foglalkozom vele. Behunyom a szemem, és lazítani próbálok.

Kyo erősen szorít magához, majd’ megfúlok. Arcomon valamiféle maszk van. Ujjai keményen belemélyednek a derekamba, a hátam húsába. Nyöszörögve kapaszkodom belé, miközben azon gondolkozom, miért csinálja. A mellkasomon érzem az ő szívének a dübörgését. A szemeim csukva vannak, de az illatát felismerem. Sosem éreztem még ilyen édes, mégis érzékeket borzongató, férfias illatot. Egy férfinak se volt ilyen illata, akivel a magamhoz térésem óta találkoztam.

- Ne nézz oda – suttogja a fülembe, mire megborzongok. Kezeim a kabátját markolják erősen. – Ne nyisd ki a szemed...

Hiába mondja, mintegy varázsütésre felpattannak a szemeim. Világító, zöldes-kékes fény vakít el. Magas alakokat látok; hihetetlenül magas, minimum két méternyire nyúló árnyakat. Az árny a legmegfelelőbb szó. Remegni kezdek; testük hihetetlenül vékony, már-már csontvázszerű. Törzsük a leghosszabb és a lábaik, de karjaik egészen a térdükig leérnek. Vékonyak, szinte átlátszóak. Fejük nyújtott tojás alakú, sötét. Csillogó pillantásokat látok meg.

- Ne félj – szorít magához Kyo. A fülembe susmog. Arcát a nyakamba fúrja, zihálva ismételgetni kezdi, hogy ne féljek, de a hangja úgy remeg, hogy tudom, ő nagyon is fél. Végigfut rajtam a rémület. – Ne félj...

Az egyik lény közelebb jön, meglátom hatalmas, sötét szemét, amiben tükröződik ijedt, hófehér arcom. A homlokom felé nyúl, mire hátrálni próbálok, de a hátam mögött fal van. Kyo...

Kyo a testével véd a lénytől.

Tartása egyértelműen erről árulkodik, ismerem fel.

Amikor az meg akar érinteni, Kyo maga alá ránt, arcom a mellkasába fúródik. Látom a pókszerű, sötétzöld ujjakat a vállára simulni. A férfi hirtelen a fülembe sikolt.

Vele egyidejűleg hatalmasat ordítok én is és felébredek Daisuke házában. Felülök, lerúgom a takarómat, ki akarok menekülni az ágyból. Lábammal kirúgok, de belegabalyodik a baldachinos ágy selyemfüggönyébe, és tőből leszakítom azt. Lezuhanok az ágyról, tompán puffanok. Sikítva próbálok menekülni. A világító rudaknak az ágy fejlécénél pontosan olyan színük van, mint annak a fénynek az álmomból. Az árnyékokba belelátom a nyúlánk szörnyetegeket, amikhez foghatót még soha nem láttam. Felkattan a lámpa.

- Mi a baj? Rosszat álmodtál? – kérdezi Daisuke, és odajön hozzám.

A pillanat erejéig azt sem tudom, ki az, az éjjeliszekrénybe kapaszkodva igyekszem felpattanni és elrohanni valamerre, de nem megy. Remegő lábaim teljesen belegabalyodtak a függönybe.

- Megvárnád, amíg kiszabadítalak? – kérdezi, és leguggol hozzám.

Szégyentől kipirult arccal mozdulatlan maradok. Csak ekkor veszem észre, hogy az arcom csupa könny. Félek... remegve körbenéztem, el kellett telnie pár másodpercnek, mire tudatosult az agyamban, hogy biztonságban vagyok. Remegő ajkakkal nézek Daisukéra, akinek mosolyognak a szemei. De nem akar megalázni, ezért az arca komoly marad.

- Most már minden rendben – mondja halkan, és finom mozdulattal lehúzza rólam a függönyt. – Jobban vagy?

Nem merek megszólalni, félek, sikítanék. Karjaimmal kapkodva utána nyúlok, és magamhoz ölelem. Egyik kezét finoman a vállamra simítva, halkan nyugtatgatni kezd.

*

Toshiya másnap átjön. Vele van egy lány. Szőke haja van, de nem japán, nagyjából egymagas velem, de fiatalabbnak tűnik. A kanapén ülök, a lábaimat felhúzva, átölelem őket, és magam elé bámulok. Die és Toshiya kellemesen eltársalog a konyhában, de én magam elé bámulva próbálom megemészteni az éjszakai álmomat.

Nyelek egyet a száraz torkomra. Még sosem gondoltam földönkívüliekre úgy, ahogy az álmomban megjelentek. Egyáltalán az ötletet is, hogy léteznek ilyen lények, elvetettem. Mostanáig. Mi a fenét jelenthet ez? Biztos Kyo miatt lett teletömve az agyam baromságokkal. Nem akarok többet vele álmodni. Ő egy rossz ómen, biztos vagyok benne. A jelenléte halált jelent. Vagy változást.

Mindenesetre valami olyasmit, ami nekem egyáltalán nem jó.

De akkor sem hagy nyugodni a gondolat. A hely sem volt ismerős, ahol voltunk álmomban, és a lények is túlságosan realisztikusak voltak. Sosem láttam hozzájuk hasonló lényeket. Ijesztőek voltak. Megborzongok, és összébb húzom magam. Érzem, hogy a lány leül mellém.

- Szia – motyogja. Megrebbennek a szempilláim. – Az én nevem Hana. Téged hogy hívnak?

Nocsak... magyarul beszél. Rápillantok.

- Kiyoko – felelem halkan. Die új nevet adott nekem, a saját vezetékneve mellé. Így a nevem Andou Kiyoko lett. Neki tetszett, nekem meg épp nem volt kedvem vitatkozni. Igazából jól hangzik. – Ne haragudj, nem vagyok topon...

- Igen, hallottam, Die-san mondta, hogy rosszat álmodtál – feleli, és oldalra billenti a fejét.

Vágok egy fintort és leveszem róla a szememet. Remek. Tuti japánul mondta, angolul nem hagyták el ilyen szavak a száját. Lassan mindenki meg fogja tudni, hogy egy rémálmodós kislány vagyok, akinek pelenka kéne az alváshoz. Kyónak tetszene ez a szöveg. Összeszorítom az állkapcsomat, mire a fogaim nyekeregnek egy sort.

Mióta gondolkozom én az ő fejével?!

- Nekem is sokszor vannak rémálmaim – mondja halkan Hana. Nem nézek rá, előre bámulok a tapétára. – Toshiya-kunnak majdnem minden éjjel mellettem kell lennie. Szerintem a robbanástól van.

Már legalább egy hónapja történt a robbanás, de még mindig nem tudom kiverni a fejemből azt, ami utána történt velem. De inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy előtte mi volt? Rejtély. Rejtély marad örökre. Halkan felsóhajtok, de még mindig nem nézek a lányra. Ezek szerint ő is egy túlélő.

- Te vagy az első túlélő, akit látok – mondja halkan.

- Nekem is te vagy az első – motyogom.

- Jó, hogy jöttek a japán katonák – teszi hozzá. – Én megkönnyebbültem.

- Valamennyire én is – pillantok a kandalló feletti AK-47-re, aminek testvérét anno a homlokomhoz nyomták. Alig érezhetően megborzongok. – Kész szerencse, hogy nem veszett oda a lábam.

- A lábad sérült? – kérdezi, mire bólintok. – Én szerencsére megúsztam könnyebb sérülésekkel. Viszont nincsenek emlékeim arról, mi történt velem azelőtt...

Rábámulok.

- Ez furcsa. Én sem emlékszem semmire.

Egy ideig magunk elé bámulunk, majd Die kérdezi, hogy nem eszünk-e. Ők nem nyúlnak az ételhez. Elgondolkozva majszolgatok egy fél csirkecombot, majd leöblítem narancslével. Addig Toshiyával a nappaliba mennek. Elgondolkozva nézem a tányért. Valami nem stimmel. De micsoda? Nem tudom... igazából fogalmam sincs.

Végül gondolatban megvonom a vállamat, és megeszem a maradékot. Elmosogatok. Kivételesen nem a mosogatógépbe pakolok bele. El akarok szöszmötölni. Kiteszem a pultra a tányérokat, majd nekiállok eltörölgetni őket. Az egyiket véletlenül leejtem. A csörömpölésre Die kijön, de addigra leguggoltam, hogy összeszedjem a szilánkokat. Megvágom magam, felszisszenek, mire kuncogva felállít a karomnál fogva, és megkér, hogy inkább kössem be az ujjam.

De nem tudok megmoccanni. Die gyors mozdulatokkal összeszedi a tányér maradványait, és kidobja őket a kukába. Ő is megvágta magát... de a vére nem piros.

Hanem kék.

Megdöbbenve bámulok az ujjára, hiába kérdez, nem válaszolok. Kék... gyönyörű, királykék vére van. Ha nem lennék ennyire lefagyva, megjegyeznék valami frappáns dolgot, hogy oldjam magamban a feszültséget, de sajnos arra sincs mentális energiám, hogy a számat becsukjam.

Toshiya észreveszi, mit nézek, és a karjaimnál fogva kivisz a nappaliba. Die morog valamit, majd pár perc múlva bejön ő is. Az ujján nyoma sincs a sebnek.

- Nagyon fáj? – kérdezi, és odajön hozzám, hogy megnézze a sebet. Nem válaszolok, némán bámulok rá. Hana pár méterrel arrébb áll sápadt arccal; Toshiya odamegy hozzá. – Gyere, fertőtlenítsük le.

- Neked nem fáj? – kérdezek vissza halkan, de nem nézek a kezére, a szemébe bámulok.

- Nem vágtam meg magam – feleli komolyan.

Úgy érzem, mintha hirtelen csatlakoztattak volna a testemhez. A szemében láttam, hogy hazudik.

­- De megvágtad te is magad – bizonygattam. – És... véreztél...

Hogy lehet vérnek nevezni azt, ami kék?!

- Kiyo-chan, nem vágtam meg magam – mondja nyomatékosan, szemeivel komolyan nézve az enyéimbe.

Dacosan néztem vissza rá. Nem-e? Nem vagyok sem vak, sem hülye! Mert nem elég, hogy láttam, amit, még hülyének is néz. Hazudik. De miért? Én ezt nem értem. Végül csak behunyom a szemem, és jól megjegyzem, amit láttam.

- Jól van, biztos csak rosszul láttam – motyogom, majd hagyom, hogy bekösse az ujjamat.

- Na ugye – mosolyodik el végre.

A lehető legkomolyabban megfordult a fejemben, hogy megijedt attól, hogy feltételezem, hogy kék vére van. De a fenébe is, láttam! Nem számít. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Amikor Toshiyáék elmennek és Die felmegy az emeletre, hezitálok kicsit, majd kirohanok a konyhába, hogy megnézzem a kukában a tányérmaradványokat.

Azokon is kék folyadék található, pontosan ugyanolyan, amilyen Daisuke kezéből szivárgott.