Negyedik

Kyo ismét ott ül a kanapén. Ezúttal nem igazán foglalkozom az ellenségességével; leülök mellé. Hunyorogva tanulmányozom az arcát, de nem néz rám. Most először idegességet vélek felfedezni rajta. Feszült, ha túl közel vagyok hozzá. De miért?

Túl sok kérdés van az agyamban.

- Daisuke jól van? – kérdezem halkan, mire az ajka megrándul. Olyan feszült figyelemmel bámultam az arcát, hogy még csak az sem zavart, hogy elhúzódik tőlem kissé. – Már csak azért, mert tegnap furcsán viselkedett.

Most először rám pillant, egyenesen a szemembe. A kérdések fele elég bennem perzselő tekintetétől. Úgy érzem, mintha azonnal meg tudna ölni. A szemében látom tombolni az indulatokat.

- Te furcsábban viselkedsz, mint ő valaha is – sziszegi halkan, ajkait alig látom mozogni. – Örülnék, ha békén hagynál idióta kis kérdéseiddel, és eltűnnél innen. Késő van már az ilyen kislányoknak.

Összevonom a szemöldökömet. Most fele annyira sem idegesítenek a szavai, mint általában. inkább az zavar, hogy kitér a kérdéseim elől. Pontosan ugyanúgy kitér, ahogy Die, ahogy Toshiya. Mindenki totál hülyének néz.

- Miért nem válaszolsz? – kérdezem erre.

Jó ideig néztünk farkasszemet. Végül ő szakította meg a szemkontaktust. Közelebb húzódtam hozzá, mire ő kis híján lezúgott a kanapéról. Egyik kezével erősen a kanapé kartámaszát szorongatja. Megreccsen a fa az ujjai között.

- Elég a kérdésekből – sziszegi, majd felpattan, és szembe áll velem. – Jobb, ha nem tudsz semmit. Ne kérdezz!

- Nem mondhatod meg, mit csináljak – vetem oda félvállról, és kényelmesen hátradőlök. Nem is ijesztő ez a férfi. Mit aggódok miatta... nem mer velem tenni semmit. Ökölbe szorítja a kezeit. – Bár ha neked egyáltalán nem furcsa, hogy az egyik barátodnak kék a vére... – kezdem nézegetni a körmeimet.

Érzékelem, hogy elakad a lélegzete, de nem nézek rá. Lassan, megfontoltan fújja ki a levegőt, és mikor felpillantok az arcára, látom, hogy sápadt a dühtől. Hirtelen elkapja a karomat, és felránt. Már majdnem rácsattanok, hogy ez fáj, de nem törődik velem, elkezd rángatni a lépcső felé.

- Most mi van? Aú, ez fáj, engedj el! – morgok, és megpróbálom kitépni a karomat a szorításából, de úgy fog, mint egy satu.

- Hallgass – mondja halkan. – Felejtsd el, amit láttál. Le kell feküdnöd! Már baromságokat is beszélsz a fáradtságtól.

- Persze-persze – morgom gúnyosan, és húzatom magam. Kyot nem érdekli, kis híján húz maga után. Mit érdekli, hogy lehorzsolom a lábaimat? – Nem vagyok sem vak, sem hülye.

Az arcáról leolvasom, bár úgy lenne. Egy mozdulattal bependerít a szobába, majd behúzza az ajtót, iszonyatosan gyorsan. A csattanás után kulcs fordul a zárban.

Bezárt a saját szobámba.

*

Egy ideig az ajtó tövében ülök, és válogatott sértéseket teszek rá. Hallom a szöszmötölést a túloldalról, és a kuncogását is. Itt van, hallgat engem, és... kinevet. Bezzeg ha ez az ajtó nem lenne köztünk, láthatnám a dühtől elsápadt arcát. Én ezt nem értem! Tudnak valamit, amit nem osztanak meg velem. Oké, elvesztettem az emlékeimet, de nem vagyok madár. Tudom, hogy a vér vörös. Nem pedig kék!

Szóval valamit elhallgatnak előlem. De mi lehet az? A másik furcsa dolog az volt, hogy Daisuke keze minden további nélkül, pillanatokon belül begyógyult.

- Talán Supermanek vagytok? – találgatok. Odakintről olyan gúnyos hahota hangzik fel, hogy kedvem lett volna rácsapni az ajtóra. – Vagy vámpírok? Vagy valami...

- Ne találgass. Legnagyobb bánatunkra mi is emberek vagyunk – felel nekem végül. Órák óta ez volt az első alkalom, hogy megszólalt. Emberek... hát persze! Kék vérű emberek! Tán nemesek, azért van kék vérük?! Hülyeség. Ez csak egy kifejezés. Nem. Létezik. Kék. Vér. Pont! – Csak rosszul láttad.

- Miért akarod mindenáron ezt belém sulykolni? Nem vagyok vak! Semmi baja a szememnek, tökéletesen látok vele – vágok vissza, és gyengén rácsaptam az ajtóra.

Bár ne lenne köztünk...

- Bár ne így lenne – mormogja.

Egy ideig mindketten hallgatunk, majd észlelem, hogy feláll.

- Enned kell – mormogja. – Mindjárt hozok kaját.

- Nem kell – morgom, és én is felállok, majd az ágy felé megyek, és leroskadok rá.

Természetesen ez nem érdekelte. Egy húsz perc múlva íncsiklandozónak tűnő szalonnás rántottával jön vissza, de én direkt rá se nézek, hasra fekszem, arcomat a párnába fúrom. Érzem, hogy megáll az ágyam mellett, leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre.

- Enned kell – ismételi, de rá se hederítek. – Kiyoko-san, egyél.

- Nem akarok – morgom halkan.

- Most mi bajod? Egyél – sürget. – Ülj fel és edd meg. Kihűl.

- Nem vagyok éhes – makacsolom meg magam.

- De éhes vagy. Az előbb is korgott a gyomrod – makacskodik ő is.

De rohadt jó hallása van...

- Akkor sem eszem.

- Márpedig fogsz.

- Edd meg te, amit megfőztél! – sziszegem, és az oldalamra fekszem, háttal neki.

Megérzem a derekamon a kezét. Egy mozdulattal hanyatt fektet, arcunk csak pár centire van egymástól. Meghökkenve nézek rá; dühös már megint. Miattam.

Pontosabban rám.

- Egyél – suttog. – Most.

Nem felelek, csak bámulok rá. Olyan déjà vu érzésem van. Mérges, összepréselt ajkaira pillantok, és felforrósodik az arcom. Te jó ég... nagyon közel van! A pulzusom felgyorsul. Még érzem a bőrömön a kezét. A hirtelen oldalra rántástól a póló picit feljebb csúszott rajtam, így ujjai közvetlenül a bőrömhöz érnek. Érzem, hogy libabőrös leszek. Kyo szeme elszűkül, ahogy meglátja az arcomon a furcsa, tartózkodó kifejezést. Fölényes vigyor ül ki az arcára.

- Erőt kell alkalmaznom? – kérdezi halkan, hátborzongató hangon.

Nem félek tőle, de attól függetlenül tud tiszteletet kicsikarni belőlem pár szóval és a viselkedésével. Alig észlelhetően megborzongok. Most még csúfondárosabban vigyorog rám. Alig ismerem be még magamnak is, de jólesik a közelsége, és a makacs törődése, amit annyira szeretnék ellökni magamtól. Daisuke nem erőltette, hogy egyek. Ennyire nem.

Egy mozdulattal felemel, és nekilök az ágy háttámlájának. Felnyögök.

- Hülye vagy, ez fáj?! – szisszenek, egyszerre kérdésnek és felkiáltásnak szánva szavaimat.

- Ha engedelmeskednél és nem lennél ilyen makacs, nem fájna – morogja, majd az ölébe húzza a tálcát.

Felvont szemöldökkel nézek rá, majd el akarok húzódni, de elkapja szabad kezével az enyémet.

- A fenébe is, miért akarod, hogy eltörjem pár csontod?! – sziszegi, majd felém nyújtja a villát.

- Nem fogod fel, hogy nem vagyok éhes?? – hadarom el, majd hirtelen becsukom a szám, mert majdnem belém tukmált egy falatot.

- Legalább ne hazudnál – vigyorog rám iszonyatos pofátlan képpel.

Belém tuszkolta a rántottát, majd elégedetten felállt, és elhagyta a szobát. Az állkapcsomat két oldalról nyomta össze, így kénytelen voltam kinyitni a számat, ha nem akartam, hogy baromira fájjon az arcom. Olyan érzésem volt, hogy ha akarná, el tudná törni könnyedén az egész arcomat.

Duzzogva betakaróztam, mikor meghallottam a zár kattanását az ajtóban. Az oldalamra feküdtem, és behunytam a szemem, miközben a takarót nyakig felhúztam magamon.

Sötét sikátorban rohanok. Az arcomon lévő maszk sistereg, ahogy zihálok. Valaki fogja a kezem, de mögöttem rohan, nem látom az arcát. Mögülünk zöld, táncoló fény világítja meg a házak falait, az előttem elterülő betont. Csikorgó, fémes hangot hallok meg magam mögül, ami egyre közeledik, egyre jobban a sarkunkban nyöszörög...

Egy váratlan pillanatban hasra esek. Akárki is jött mögöttem, nem bukik fel bennem, átugrik, és a kezemet rángatva próbál felemelni. Nem sikerül neki. Végül a hónom alá nyúlva magához húz, és a falnak tol.

- Ne nézz oda... – súgja a fülembe. Felismerem; Kyo az. Megkapaszkodok a kabátjában. – Ne nyisd ki a szemed...

Tudtam, mi fog következni. De akárhogy is próbáltam felébredni, nem ment. Nem tudtam felébredni. Az árnyak közelebb lépnek, nyúlánk testükön megtörik a fény. Rémület cikázik végig rajtam. Hatalmas szemek csillannak meg a félhomályban.

- Ne félj... ne félj... – súgja remegő hangon Kyo.

A következő pillanatban meglátja a lény pókszerű, zöld ujjait, amint a homlokom felé nyúl. Leránt maga alá, és eszelősen felsikolt. Fájdalmat okoz neki az érintése? Vagy félelmében üvölt?

Én félelmemben üvöltök.

És nem ébredek fel. A lény ujjai finoman rászorulnak Kyo vállára, és óvatosan hátrább húzzák. Több lény is elindul felénk, óvatosan és lassan Kyo végtagjai után nyúlnak. Ijedten nézek fel. Kyo szőke hajában is zöld, vékony ujjakat pillantok meg. Megkapaszkodom a kabátjában.

- Ne engedj el!! – könyörögtem.

A férfi erősebb nálam, erősebb ezeknél a lényeknél, a tagjai mégsem engedelmeskedtek. A homlokát lassan több ujj is átfűzi, majd lassan, együttes erővel hátrahúzzák őt tőlem. Nem merek vele menni, de nem merek a falhoz lapulva maradni se; patthelyzetbe kerülök. Kyo a szemembe néz, testtartása ellazul, a lények pedig jó két méterrel arrébb elengedik. Nem bántják.

De ekkor megindulnak felém.

Arra ébredek fel, hogy valaki teljes erejéből rángat, de közben ordítok, mint a sakál. Kipattannak a szemeim, homályosan megpillantom magam fölött Kyót. Abbahagyom az ordítást, és megkapaszkodok a karjában.

- Jól vagy? – kérdezi, de nem tudok válaszolni.

Nyöszörögve pislogok párat, majd elkezdek sírni. Nem bírom tovább! Ha minden éjjel ez így megy, akkor inkább nem fogok aludni.

- Mi történt? – motyogja, majd enyhít a szorításon, és leül mellém. – Mit álmodtál?

- Valami... szörnyeket... – nyögöm, és megpróbálom abbahagyni a sírást. – Zöld... magas szörnyeket...

Die mögötte áll, és idegesen néz le rám.

- Magasak voltak, nyúlánkak és... zöldek... hatalmas szemekkel – nyöszörgök halkan.

Kyo és Die ideges pillantásokat váltanak, aztán megnyugtatnak, hogy nincsen semmi baj, és nem sokára újra elalszom.