Első

Küszködve próbálok kimászni a törmelék alól. Felsikoltok a fájdalomtól. A hangomat messzi viszi a szél. Tűz ropogása hallatszik. Nem tudok felnézni. Iszonyatosan fáj a lábam.

Menekülni próbálok, de nem tudok. Újra és újra felsikoltok. Sötét van... pedig pár perccel ezelőtt még fényes nappal volt. Észre sem veszem, hogy tiszta mocsok vagyok. Körülöttem mindenhol élettelen, megfeketedett testek fekszenek. Ömlenek a könnyeim, de nincs erőm arra, hogy letöröljem őket. Fájdalmamban újra felkiáltok, mikor meglátom, hogy egy halott csecsemő fekszik mellettem...

Kerestem búvóhelyet meg egy használhatónak tűnő deszkát, és kitámasztottam vele a törött lábamat. A messziségben mozgó alakokat pillantok meg. Kik ezek? Kimászok a betonra. Napok teltek el... talán hetek. Alig találtam ételt. Gyenge vagyok... kezeimmel feltolom magam, és megpróbálok inteni, de nem sikerül.

- Miért... miért... – sziszegem halkan, és újabb fájdalomhullám söpör rajtam végig.

Odaér hozzám valaki. Felpillantok. Egy zöld ruhákba öltözött férfit látok magam előtt. A testfelépítéséből gondolom, hogy férfi. Fegyver van nála. Megkönnyebbülök, és felülök rendesen, hogy felnézzek az arcába, de nem látom, mert maszk van rajta. Az AK-47-esét a halántékomhoz szorítja. Játékokban láttam sokat ezt a fegyvert, megjegyeztem, hogy néz ki. Már nem sírok. Húzza csak meg a ravaszt... sokkal jobb lesz így. Megszűnik a fájdalom... elmúlik a kín. A gondolatok mardosó mivolta nem égetik többé az agyam, a szívem.

- Namae wa nan desu ka? – szisszent halkan, de én csak bambán nézek rá. Tényleg férfi... meglök a fegyverrel, mire hátrébb hőkölök. Most a mellkasomra irányítja a fegyvert. – Namae wa nan desu ka?! – hadar idegesen, majd elővett a zsebéből egy kisebb könyvféleséget. – Name?

Az utolsó szót ismerős kiejtéssel mondta. Angolul... Én tudok... én tudok angolul! Elnyöszörgöm a nevemet, mire kinyitja a könyvet, és egy ideig kutakodik benne. Végül bólint, elteszi a könyvet, megragadja az egyik karomat, és felrángat a földről.

*

Elém löknek egy tál levest. Mint egy őrült, úgy vetem rá magam. Elrágcsálom a kenyeret is. Finom... Jól esik. Nem a legfrissebb, de megteszi. Napok óta nem ettem ilyen finomat. A kantin csakhogynem teljesen üres. Pár katona van itt rajtam kívül, és az étkezőben dolgozó szakácsok.

Bugyborékolva törnek elő a könnyeim. Nem dolgoztam még fel, hogy mi történt. De nem is akarok gondolkozni. Nem akarok. Nem vagyok hajlandó. Felpillantok. Minden olyan tiszta. Én is tiszta vagyok már. De tudom, pár kilométerrel arrébb halott nőket, férfiakat, gyerekeket látnék. A katona, aki megmentett, részvéttel teli pillantással néz rám, majd fog egy tányért, és leül mellém. Megint angolul beszél.

- Hogy van? – kérdezi nagyon halkan.

- Jobban – felelem. – Nem értem, mi történt...

- Bomba robbant a város felett. Jóformán mindent elsöpört. Jó pár kilométerre volt a robbanás helyétől, de így is csoda, hogy túlélte – mormogja halkan, és inni kezdi a levest. Egy idő után leteszi a tányért. – Alig találtunk túlélőket.

Azokat én sem találtam, gondolom magamban. Befejezem az evést, így átölelem magam a karjaimmal, és előre-hátra kezdek ringatózni lassan. Félek. Félek, hogy megint megtörténik. Félek, hogy meghalok. Nem is a haláltól magától, inkább, hogy fájni fog.

- Még mindig nem értem – suttogom.

- Elvesztette az emlékeit? – kérdezi halkan, mire bólintok. Nem emlékszem a nevemen kívül semmire. A saját életemre nem. – Voltak szülei?

- Nem emlékszem – motyogom.

A férfi felsóhajt, és felnéz a többiekre. Az orvos egyébként azt mondta, nincs különösebb bajom a törött lábamon kívül. Már meggyógyult. Hetek óta vagyok itt. Nem történik semmi. Csönd van. Iszonyatos, szívszaggató csönd.

- Miért robbant bomba? – kérdezem halkan.

Habozik. Előre hajol, és érzem, hogy az arcomat nézi, de nem pillantok rá.

- Nem hiszem, hogy most alkalmas lenne a pillanat... pihennie kell.

- Tudni szeretném – susogom csöndesen.

- Keresünk magának egy japán családot, akikhez hazamehet. Nem maradhat ebben az országban.

Rápillantok. Ez nem kérés vagy kérdés volt, hanem kijelentés.

*

Emberek jönnek. Japán férfiak és nők. Némán nézem őket. Részvéttel teli pillantásuk csak még jobban felidegesít.

Éjszaka nem bírok aludni. Állandóan látom azokat a halott embereket... főleg azt a halott csecsemőt magam előtt... sikoltozva ébredek fel. Nyugtatót adnak minden éjjel, amitől mély, álomtalan álomba zuhanok. Olyan ez, mint egy rémálom... egy szűnni nem akaró rémálom.

Halkan kérdeznek valamit, mire én nem jelzek sehogy vissza. Csak nézek magam elé. Vagy harmincan vannak itt, akik arra jelentkeztek, hazavisznek. De én nem akarok elmenni innen. Hát már csak képekben láthatom szeretett városomat? Budapest... nagyon szeretek itt élni. Ha elvisznek innen, én...

- Kérlek – súgta valaki felém, mire felpillantottam. Egy középkorú férfi áll előttem. Ő szemlátomást egyedül jött, és tegez. A többiek már nem próbálnak beszélgetést kezdeményezni, ha pedig mégis megtették, magáztak. – Nagyon szeretnélek elvinni innen. Tarts velem.

Furcsán töri az angolt. A japánok mindig is furcsán beszélték ezt a nyelvet. De nem bánom. Már megértem. Hozzászoktam. Fekete haja van, ami puhán hullik a vállaira. Sötét szeme az enyémbe fúródik. Furcsa. Nem szoktak kifejezetten a szemembe nézni. Ajka vastag, orra furcsán pisze, de kedves. Megremegnek az ajkaim. Olyan emberi...

Ő az első, aki szimpatikus nekem.

- Gyere velem – motyogja halkan. – A nevem Daisuke.

Felém nyújtja jobb kezét. Lepillantok rá. Egy ideig némán pislogok; a mutató- és a hüvelykujja között tetoválás látszik, olyan, mintha kígyóbőr lenne. Újra felpillantok az arcára, majd halványan elmosolyodom, és megfogom a kezét.

*

Nem mondok neki semmit, csak némán sétálok mellette. A lábam valahogy nem a régi. Néha elvesztem fölötte a kontrollt. Daisukénél van az az egy kis táska, amibe belepakoltam a maradék életemet. Egyetlen váltásruha és egy fotó a Gellért-hegyről. A reptérig nem néztem ki az ablakon. Majdnem mindent teljesen letarolt a bomba. Daisuke aggódva figyeli az arcomat, majdnem végig. Az egész úton. Amikor repülőgépre szállunk, az ablak mellé ülök. Felszállás után egy jó húsz percig elhúzva tartom a függönyt. Nem akarom látni a pusztítást. Igaz semmire sem emlékszem, de nem is akarok emlékezni semmire. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem látom az otthonomat lerombolva, elhúzom a függönyt. És innentől kezdve legalább kifelé bámulok, nem befelé.

- Én azt hittem, fiatalabb vagy – motyogja Daisuke. Rápillantok, és észreveszem, hogy az orvosi kartonomat nézegeti. – Huszonkét éves vagy. Én már kicsit öregebb.

Halkan felkuncog, de én el se mosolyodom. Mi ezen olyan vicces?

- Hova megyünk? – kérdezem halkan.

Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy megszólaltam. Daisuke rám pillant, és pislog párat.

- Japánba. Tokióba – feleli. – Hozzám. Nálam fogsz lakni.

- Miért kellett eljönnöm onnan? – kérdezem.

- Mert több bombára számítanak – mondja csöndesen. Leengedi, majd a táskájába rakja a kartonomat, és rendesen felém fordul. – Azt mondták, veszélyzóna marad Budapest.

Veszélyzóna... ízlelgettem a szót.

- Miért bombáztak?

- Háború van – feleli halkan. – Semmire nem emlékszel?

Válaszképpen csak megrázom a fejem. A saját nevemre emlékszem, a tárgyakra, arra, hogyan működnek, tudok angolul és magyarul beszélni. Másra nem emlékszem. A saját anyám nevét nem tudnám megmondani, vagy azt, hogy milyen nap volt akkor, amikor a robbanás történt.

- Figyelmeztetés nélkül bombát dobtak Budapestre, reggel 10-kor, a legnagyobb forgalomban – mondja Daisuke. Leolvastam az arcáról valami furcsán keserű kifejezést, amit nem igazán tudtam beazonosítani. A hangja is szomorú. – Nem terrortámadás volt. Az amerikaiak dobták le.

- De miért? – kérdezem halkan.

- Mit miért... háborúban ezeknek mindent szabad – mormogja Daisuke, és kezei ökölbe szorulnak. – Legyen elég annyi, hogy nálam tökéletes biztonságban leszel. Minket nem fenyeget veszély. Nem vagyunk benne ebben az egész vacakban.

- Mi miért voltunk benne?

- Nem volt választási lehetőgésetek – súgja. – Sajnos rossz döntést hoztak a fejesek, de minden oldalról fenyegetés vett titeket körbe. Nem tehetett mást...

- Hányan haltak meg? – kérdezem.

- A támaszpontokon nem sok túlélő akadt. Rajtad kívül csak egy maroknyi ember... csaknem totális pusztítást vitt véghez. Ez egy új fegyver volt. Persze még kutatnak a törmelékben, hiszen ki tudja...

Mindegy. Az a kisbaba is... csak egy statisztikai adat lesz az összes többi halottal együtt...

- Jól vagy? – kérdezi, mire megrázom a fejem. – Kérek neked valamit inni. Még nem is láttalak se inni, se enni...

Mert nem is akarok túlzottan. Minden egyes falat, amikor lenyelem, fáj. Életem minden perce a robbanás óta fájdalmas. Nem tudom kitörölni a halottak arcát az emlékezetemből. Magam elé meredek, miközben hallom, hogy Daisuke halkan magyaráz a légikísérőnek. Nem sokkal később elém tesz egy pohár narancslét és egy tányért, rajta valami ismeretlen étellel. Ínycsiklandozó illata van... de elég most csak az illata.

- Kérlek, egyél – motyogja Daisuke, és közelebb tolja hozzám a tányért.

- Mi ez? – kérdezem halkan.

- Sushinak nevezik – feleli.

- És ezt hogy kell fogni? – kérdezem, és felemelem a tányér mellett lévő két kis pálcikát.

- Várj, megmutatom – mormogja Daisuke, és eligazítja a kezeimet. Felveszi a tányéron lévő másik pár pálcát, és felvesz egy sushit, hogy megmutassa, hogy csináljam. Egy ideig bénázom, de aztán mégis sikerül. – Na milyen? – kérdezi, mikor látja, hogy rágom az ételt.

- Furcsa – felelem halkan, miután lenyeltem. – De finom...

- Sok ilyet fogsz enni – kuncog, majd rendel magának is.

Miután mindet megettem – még engem is meglepett, mennyire jól esett ez a fajta étel – ittam egy keveset a narancsléből, majd kinéztem az ablakon. Fehér vattacsomóknak látszottak a felhők, alattuk pedig sok zöld terület tűnt tova.

Óráknak tűnő ideig nem szóltunk egymáshoz. Összegömbölyödtem, és megpróbáltam elaludni. Lehet rossz ötlet volt. Mindenesetre próbáltam. Nem akartam túlzottan magamnál lenni. Bűntudatom van, amiért nem maradtam ott önkénteskedni. Segíteni azokon, akiken lehet. Daisuke elővett egy japán könyvet, és olvasni kezdte. Némán nézem őt.

- Miért kellett engem elhozni? – kérdezem halkan, mire rám pillant, de csak egy másodpercre, majd lapoz a könyvben.

- Minden túlélőt Japánba visznek – feleli. – A te néped és az enyém elég jó kapcsolatot ápol. Törvények pedig nem tiltják, hogy gondoskodjunk rólatok.

Ezek a szavak szeretetteljesen jöttek ki az ajkain. Elgondolkodva nézek rá.

- Japán fejlettebb nálunk – mondom halkan. – Ha jóban vagytok velünk... miért nem...

- Miért nem akadályoztuk meg a bombát? – kérdezi, mire bólintok. – Nem tudtuk előre. Semmilyen figyelmeztető jele nem volt. Egyébként... miért vagy meglepve? A második világháborúban is megtörtént ugyanez... figyelmeztetés nélkül civilekre dobtak atomot... kétszer is...

Megborzongok a gondolattól, és könnyek gyűlnek a szemembe. Daisuke a vállamra teszi a kezét.

- Nyugodj meg – mondja halkan. – Nem lesz semmi baj.

Baj pedig már van. Ki tudja, hány életet fog még követelni ez az egész...

- Milyen évet írunk? – kérdezem, és kinézek az ablakon.

Fogalmam sincs róla.

- 2043. június 13-ika van. Szombat – feleli, majd újra a könyvébe mélyed.

*

Amikor megérkeztünk, egész kis delegáció fogadott. Négy ember várakozott ránk, és Daisuke azonnal odavezetett hozzájuk.

- Ők a barátaim – mondja, mire halványan elmosolyodom.

- Valahogy sejtettem... – motyogom, mire a többiek nevetni kezdenek.

Pár másodpercig mindegyikőjüket felmérem. Az egyikük nagyon alacsony, a többiek nagyjából egyforma magasak. A velem szemben állót Kaorunak hívták. Ujjatlan, fekete felsőt visel, izmos, teletetovált karjait nem fedi semmi. Mindenféle szellem-töklámpás-koponya díszíti a karjait, és feliratok. Fekete haja kicsit göndör, pici szakálla van és szemüveget hord. Barátságosan mosolyog rám. Csakúgy, mint Daisukét, őt is azonnal megkedveltem.

Aki mellette állt, Shinyának hívták. Szőkésbarna haja volt, mosolygós szeme, vastag szája, de mindemellett iszonyatosan sovány volt. A mellette álló férfit Kyonak nevezték. Ő is izmos volt, és rengeteg tetoválással rendelkezett, mint Kaoru, bár ő kisebb kiadásban, hiszen egy fél fejjel mindenkinél kisebb volt. Kezeit lazán zsebre tette, szőke haja alól a padlót fixírozta. Az utolsó személyt Toshiyának hívták; ő is sovány volt, de nem annyira, mint Shinya, és az izmai is megvoltak, mégsem volt annyira kigyúrt, mint Kaoru vagy Kyo. Fekete haja borzas volt, szemüveget hordott ő is, és szintén meleg pillantással köszöntött. És egy mosollyal.

Egyelőre fogalmam sem volt, hogy meg kéne-e szólalnom. Vagy egyáltalán kéne tennem valamit. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek velük. Ami azt illeti, valahogy érzem, nem voltam egy diplomatikus alkat eddig sem. Biccentettem nekik, mikor Daisuke bemutatott, és amikor ő bemutatta őket, de ennyi. Shinya és Toshiya enyhén meghajoltak, míg Kaoru Kyoval csak biccentett.

- Jól utaztatok? – kérdezi Kaoru.

- Én személyszerint jól – feleli Daisuke mosolyogva.

- Megint aludtál, Die-kun? – kérdezte Toshiya vigyorogva.

- Nem aludtam – feleli mosolyogva, majd a vállamra teszi a kezét. Szinte automatikusan borzongok meg. – Mehetnénk?

- Velem fogtok utazni – szólalt meg Kaoru. – Nálam van elég hely. Kyo-kunt is én hoztam.

Elindulunk kifelé. Mik ezek a fura szavak? Kun... sosem hallottam ilyet. Na jó, magyar vonatkozásban igen, de japánban? Kunok... halványan elmosolyodom, majd érzem, hogy a robbanásban sebesült lábam megremeg. Nem foglalkozom vele, megyek utánuk.

Beülünk egy autóba. Kaoru ül a vezetőülésre természetesen, Daisuke mellé, így nekem a hátsó ülésen kell osztoznom Kyóval. Ő egészen az ajtóhoz húzódik, és még ki is néz rajta. Még egy – elég testes – ember simán elfért volna közöttünk, annyira oldalra húzódik. Nem azt mondom, hogy el kéne terpeszkednie, mint Dienak – a keze hátralóg a lábamhoz az ülés mellett – de... azért mégiscsak... leellenőrizem a külsőmet, és semmi kivetnivalót nem találok magamban. Még csak rossz illatom sincs. Újra rápillantok. A lábait összezárja, szorosan. Azt hittem, ez a férfiaknak fájdalmat okoz, de ő még csak el se fintorítja az arcát. Csak a száját préseli össze, és láttam, hogy a fogait csikorgatja. A kezei ökölbe szorulnak az ölében. Tisztán látom az inakat és ereket kirajzolódni rajta, a tetoválások ellenére is.

Ebben a pillanatban Kyo rám pillant. Felnézek a szemébe, és meghökkenek. A következő másodpercben elfordítja az arcát, én pedig megdöbbenve fordulok az ablak felé a saját oldalamon.

Soha senki nem nézett rám ilyen gyűlölködően.

Megpróbálom magam túltenni az első megdöbbenésen. Ugyan mi baja lenne velem? Semmi. Szerintem semmi. Halkan felsóhajtok, mire újra rám pillant, de ezúttal nem nézek felé. Nem engedem neki, hogy felzaklasson a pillantása. Ideges vagyok, és fogalmam sincs, mi történhetett. Hiszen az előbb a reptéren... semmi gond nem volt, bár akkor sem nézett rám. Nem értem.

Nem fogom fel.

Hangtalanul nyelek egyet, és kibámulok az ablakon. Nézem a mellettünk elsuhanó házakat. Az idegeim pattanásig feszülnek. Nem akarok felé nézni, tudom, mit látnék. Egyelőre nem akarom látni a pillantását. Perzselne ismét, mint a tűz.

Sötét gondolatok kezdenek cikázni a fejemben. Ki akarom őket rázni, de nem megy. Én megéltem a Poklot, ő meg itt néz rám utálkozva. Komolyan nem értem ezt most. Megmakacsolom magam. Már csak azért sem fog innen kinézni engem! Daisuke hozott ide, és azért, hogy vigyázzon rám. Nem érdekel névtelen senkik véleménye. Automatikusan az ajtóhoz húzódom én is. Rendben, akkor tartom a távolságot. Legyen boldog.

Elvégre ezt akarta, nem?